Fiatal generációt (25-45 évesek) is érintő gyakori betegség a porckorongsérv.

De vajon, hogy történhet meg, hogy ez a hajlékony és nagy teherbírású rendszer felmondja a szolgálatot és fájdalmassá, merevvé válik? Mi előzheti meg ezt a rossz állapotot? Ez nem egyik napról a másikra alakul ki. Nem figyeltünk oda korábban már sokszor leadott jelzéseire. Ezeket a jelzéseket csak személyre szabottan lehet megvizsgálni. De általánosságban elmondható, hogy a mozgás korlátozottá válik. Ilyenkor a testünknek több pihenésre van szüksége, nyugalmat és tehermentesítést kíván. A fájdalom is az akarja mutatni túlfeszítettük a húrt és tegyük le a terheket és vegyünk vissza a lendületből, vonuljunk vissza. Nem kell folyton a középpontban lenni, teljesíteni, megcsinálni, megmutatni és befejezni. Az ember nem könnyen szokta belátni, hogy miért is folytat önpusztító életet. Tovább dolgozunk, hajtunk, teremtünk, bizonyítunk mert azt hisszük, hogy ez a helyes. És a baj gyökere, hogy testünk jelzéseit nem vesszük komolyan. Kiválóan meg is magyarázzák maguknak: " hát, én már csak ilyen vagyok" De miért "akar" valaki még lebénulni is? Mit akar kompenzálni azzal, hogy Ő csak azért is megcsinálja amit meg kell? 

Porckorongsérves  klienseim között lehet nagyon sok párhuzamot vonni, hogy a lelki háttere mi volt a betegségük kialakulásának. Ők kivétel nélkül mind azt hitték magukról, hogy nem érnek túl sokat, kisebbségi érzésüket önfeláldozással kompenzálják. Meg vannak győződve róla, hogy őket senki nem veszi észre ezért különböző tettekkel a figyelem középpontjába szeretnének kerülni mert vágynak az elismerésre, szeretetre.

Erőteljes figyelemfelhívás például:" Még akkor is dolgozom, amikor már majdnem összeesem! De bírni kell, nem adhatom fel, muszáj...! Nézd, milyen ügyes vagyok! Csomó mindent meg tudok csinálni! Vedd már észre! Becsülj! Szeress mááááár! Figyelj rám! Vagy: Unom már, hogy mindent egyedül kell megcsinálnom, és nem segít senki! Belefáradtam már a terhek cipelésébe. Valaki könnyítsen már rajtam végre! Mit kell még ahhoz tennem, hogy meglegyen amit szeretnék? Ha kidőlök a sorból és ágynak esem vagy a műtőasztalra kell feküdnöm? Na, akkor majd fognak rólam gondoskodni, megkapom a kellő figyelmet és törődést?" Ugye kedves olvasó, ismerős lehet néhány kiragadott mondat a sok közül!?

Tudom, hogy ez nagyon keményen hangzik, de arra hívom fel a figyelmet, hogy nézzen mélyen magába, és tegye félre a halaszthatatlannak tűnő dolgait. A legfontosabb a saját egészségünk. Elvárjuk, hogy mások észre vegyenek de a lelkünk üzeneteit a testünkben már nem. A lelkünk bennünk él. Hosszú idő óta fájdalmai vannak, néha mozdulni sem bír. Jönnek a fájdalomcsillapítók, hosszas vizsgálatok,  végeláthatatlan fizioterápiák sora, gyógytorna, és a legrosszabb esetben a műtét. De azért ha még nem annyira erős a fájdalom mert elfedted a tüneteket gyógyszerekkel, fogod magad és dolgozol tovább, hajtasz mert meg kell csinálni... csak ezután érdemled meg a pihenést? Vagy pedig ha tudatosan figyelsz rá, megkérdezed tőle, mi az ami jól esne neki? Mindent megadsz neki amire vágyik? Megadod neki azt, amire Te magad igazán vágyakozol, például a feltétel nélküli odaadó szeretetre, törődésre, figyelemre? Sajnos a legtöbb esetben ez azért van mert az illető nagyon vágyik a feltétel nélküli szeretetre. Azt gondoljuk, hogy azért kell nekünk ennyire megmutatni magunkat, a figyelem középpontjában lenni, dolgozni ezerrel mert nem tudjuk elhinni, hogy bennünket is lehet szeretni, hogy elegek vagyunk,hogy mi érünk annyit mint más. Siker, pénz, csillogás, befolyás, kapcsolatok. Egy idő után az ember elkezd gyanakodni, "miért szeretnek engem? Tényleg engem szeretnek vagy csak mert pénzes, befolyásos ember vagyok?" Az alagút végét akkor kezdjük el meglátni ha befelé önvizsgálatot tartunk. A probléma gyökere mindig a lélekben van. Legyünk magunkkal őszinték, megéri. Komoly betegségnél nehéz önmagunkkal szembesülni mert nagyon mélyen vannak eltemetve fájó dolgok, és inkább nem is bolygatjuk mert félünk attól, hogy nagyot tud ütni ha minden a felszínre kerül, de a gyógyulás első lépése ez. 

Ki kell mondani: " arra vágyom, hogy szeress és elfogadj olyannak amilyen vagyok." A feltétel nélküli odaadó szeretetre csak egy anya képes. Mert ő akkor is szeret ha egy csibész, csavargó vagy, de akkor is ha egy jóravaló ember. Akkor is ha kamaszként rácsaptad az ajtót és elrohantál otthonról. Az anyai szeretet örökkön örökké tart és ezért nem kell semmit tennie egy gyermeknek. Akkor van gond ha szülő felé folyamatosan elvárásoknak kell megfelelni, mert sosem vagyunk elég jók, mindig többet, mindig jobban kell teljesíteni. Persze kell, hogy legyen egy gyerek felé elvárás de nem szabad folyamatosan azt duruzsolni neki, hogy "csak akkor leszel jó, akkor leszel elég ha ezt...meg...ezt maximálisan megcsinálod, nem hibázhatsz stb. különben milyen ember válik belőled!" Ne legyen a szeretet egy mérőeszköz! Előfordul, hogy akarva akaratlan beleesik az ember ebbe a hibába. De ez egy figyelmeztetés, hogy Megállj! Figyelj a testedre és azt add meg neki amit te is szeretnél megkapni másoktól. Testünk a lélek temploma ezért vigyázzunk rá!